Sziasztok! Nos, ez volna az első előtti szösszenet, amiben megpróbállak titeket ráhangolni a továbbiakra. Inkább közlő jellegű lett, kicsit nyersnek tűnhet, de megnyugtatok mindenkit, hogy a következőben már párbeszédek, meg ilyen apróságok is lesznek! Tessék figyelmesen olvasni, és ha tetszik, ne hagyjátok nyomtalanul! :) Jó olvasást, kellemes időpazarlást!
2011. DECEMBER 3. - HOGYAN IS KEZDŐDÖTT?
Mikor tudja meg az ember, hogy bizonyos határokat túllépett, és amit tesz, az már helytelen? Melyik az a mozzanat, amikor az elfogadható dolgokból tűrhetetlen lesz, és mi vajon mikor jövünk rá arra, hogy többet fektetünk egy dologba, mint amennyit az valójában ér? Persze ezt nem anyagilag mondom, hanem lelkileg. Lehet valami drága, hozhat nagy sikert, de mit sem ér, ha az ember közben nem boldog. Életünk minden percét arra áldozzuk, hogy boldogabbak legyünk, és igen, ehhez hozzátartozik a pénz is. Az álmaink megvalósításához a helyzetek többségében igenis szükség van pénzre. Kevés embernek adatik meg, hogy úgy is elérheti az életben kitűzött céljait, hogy szinte egy árva dollárt nem kell rá költenie. Ami pedig még ezt a néhány embert is megfelezi, az pedig az előbb említett kérdésemre vezethető vissza. A siker gyümölcse nem más, minthogy azt a pillanatot eltalálni, ahol fel kell engedni a gázpedált. Ha az autód tovább is mozgásban marad, akkor valami kivételeset tettél a világgal, és tényleg megérte az a munka, amit belefektettél, de ha egyik pillanatról a másikra megáll a kocsi, akkor vagy otthagyod, ahol van, és egy másikat keresel, vagy bizony kiszállsz, és egy kicsit tolsz rajta, és utána ismét jöhet a padlógáz. Ez a példa talán nem is tükrözte azt, amit valójában mondani szeretnék, így nyíltan is kimondom. Minden azon múlik, hogy mire mondasz igent, és mire nemet. Ez persze önbizalom kérdése is, de erről inkább később beszélnék.
Most inkább azt osztanám meg, hogy miként kerültem oda, ahol most vagyok. Mennyi buktató volt előttem, és hány útszéli árokba zuhantam bele, ahonnan igencsak nehéz volt kikecmeregnem. Az emberek, akiket ha barátoknak nem is, de minimum korrekt versenytársaknak hittem, valójában miket követtek el az érdekében, hogy eltűntessenek az útból, és ezen nem azokat a csínyeket értem, hogy nem szóltak, hogy változott a program, vagy mikor közös megjelenésünk volt, elfelejtettek időben felébreszteni, és még az ébresztőóraként működő telefonomat is inkább eltűntették. Ezek csak apróságok, amiken már képtelen vagyok felhúzni magam. Csak az a szomorú, hogy ennél sokkal durvább dolgok is történtek, természetesen a színfalak mögött, ahol nem látnak kamerák, nincs rajtad a legmenőbb ruha, és nem kell mosolyognod, és a legjobb formádat hoznod. Mindenkinek lehetnek rossz napjai, ránk jöhet az öt perc is, de ami ott zajlott, az minden határon túlment. De kezdjük csak az elejéről.
Júniusban szorongva ültem az iskolafolyosón, és vártam, hogy behívjon az osztályfőnököm. Egy elég mogorva, kontyos, szemüveges nő volt, és nem utolsó sorban matematika-fizika szakos, amitől finoman szólva nem volt közkedvelt az iskola többi osztályában. Az egyik legszigorúbbnak volt nyilvántartva mint a diákok, mint a tanárok körében is, néhányan szó szerint rettegtek tőle. Az igazság az, hogy voltak jó pillanatai, amikor kedves volt, és néha még az elnéző bánásmód sem volt számára megterhelő. Na, ez a pillanat sajnos nem azok közé tartozott. Szinte idegesen toporogva nyitott ajtót, és tessékelt be az irodájába, ahol némi szemüveg- és aktaigazgatás után előhúzott egy A/4-es méretű papírt, aminek a tetején az én nevem díszelgett. Még a mai napig is elfog a remegés, ha visszagondolok arra a pillanatra, ráadásul fel tudom idézni minden egyes szavát is mellé.
- Történelem gyenge közepes, matematika éppen csak elégséges – mondta, miközben ujjaival gondosan követte az elválasztó vonalat – a spanyolról és az irodalomról inkább nem is beszélek. Mondja csak, mit fog maga kezdeni egy halom elégségessel? – kérdezte felháborodva, és elém tolta végre azt a nyamvadt lapot. Bár ne tette volna, hiszen teljesen elfehéredtem. Kettő dolog jutott az eszembe rögtön, az első az volt, hogy elnyelhetne a Föld, most, ebben a pillanatban. A második pedig anyám feje, ahogy meglátja a gyönyörű bizonyítványomat.
Esélytelen így a továbbtanulásom, azaz lehetek még besavanyodott titkárnő, vagy óvodapedagógus, de amit valójában akartam, az ezekkel a pontokkal igencsak elúszott. Ha már másért nem, és talán fel is vennének kommunikáció és média szakra, akkor is olyan magas tandíjam lenne, amire a gatyám és szerintem az egész családé is rámenne. Nem engedhetem, hogy a lustaságom és a nemtörődömségem miatt a szüleim nélkülözzenek. Igaz, hogy én tanultam a vizsgákra, csak éppen nem voltam a toppon. A felkészülési időben szakítottam a barátommal, a vizsga hetére pedig harminckilenc fokos lázzal ébredtem. Természetesen mindez kitartott egészen péntekig, és ez látszik is. A szombati vizsgám állampolgári ismeretekből jeles lett, noha nem sokat készültem rá, de legalább fejben ott voltam. Bár, ahogy vesszük, ez most nem igazán lényeges, csak abból a szempontból, hogy sajnos nem tudtam egyetemre menni. Ez volt az indoka annak, hogy jelentkeztem a műsorba.
Mivel kiskorom óta képeztettem a hangom, és a zeneiskolák állandó látogatója voltam, úgy döntöttem, hogy adok egy utolsóutáni esélyt magamnak arra, hogy ne minimálbérből éljek havonta, így beneveztem egy tehetségkutatóba. A neve Amercia’s Voice*, ami a legnagyobb itt az Egyesült Államokban. New Yorkban rendezik többek között, de nagy újítás más talent show-hoz képest, hogy itt mint Kanadából, mint Közép- és Dél-Amerikából nevezhettek versenyzők, a kikötés csak annyi volt, hogy társalgási szinten tudjon beszélni az illető angolul. Azt hiszem, ez a maximum, ha valaki New Yorkban akar érvényesülni. Ebben a műsorban minden passzolt. Neves zsűri dönt az énekesek felől évről-évre, a fődíj kecsegtető. Természetesen egy lemezszerződés, amiben az Universal Music lesz a nyertes segítségére, továbbá ő képviselheti Amerikát az Öt Kontinens Énekversenyen**, ami valljuk be, nem egy kis dolog, és elismerés. Továbbá egy kis kuckó valamelyik égbe nyúló épület felső emeletén, és hozzá tízezer dollár költőpénz. Persze abból néhány bankót muszáj a karrieredre fektetned, de erre már csak akkor kell gondolnod, ha a kezedben van a pénz. Tehát én gondolkodjak rajta? Ezt még nem árulom el, majd a történet végén megtudjátok!
Tehát felkerekedtem és az első vonattal New Yorkba utaztam, ahol tizennyolc óra bolyongás után végre megtaláltam azt a szállodát, ahol még internetes úton foglaltam egy szimpla ágyas szobát, és másnap a castingig meg sem álltam. Persze nem volt minden ilyen zökkenőmentes. A szüleimet csak több nap hosszas könyörgés után tudtam rávenni, hogy engedjenek el egyedül, és a hoteleket is napokig keresgéltem. A vonat, amivel mentem volna, sajnos megtelt, így csak az eggyel későbbivel tudtam elindulni, így majdnem le is késtem a válogatót. Ez annyira rám vall, de végül mégsem így lett. Az Istenek is azt akarták, hogy beérjek abba az épületbe még időben.
A következő téma nem más, mint a casting. Nem mondom, hogy egyszerű volt, hiszen a szívem a torkomban dobogott, Először egy kis terembe vezettek minket, ahol aztán két vadidegen előtt kellett énekelnünk. Ha azok bólintottak, akkor mehettünk a sztárzsűri elé, akik döntöttek a sorsunkról. Mikor először beléptem oda, el sem akartam hinni. Alig láttam a zsűrit, mivel a kamerák miatt mindenhol reflektor vett körül, és ez szinte teljesen elvakított. Meghallottam a zenét, így éneklésbe kezdtem. Beyonce-tól választottam a ”Halo” című számot, és ennek több oka is volt. A legfőbb, hogy nem könnyű énekelni, és én maximalista vagyok, továbbá ez a kedvenc számom is, így a felkészülésnél nem kellett még a szöveggel is bajlódnom. Szóval énekelni kezdtem, a hangom nem kicsit remegett, de a refrénnél szerencsére magamra találtam. Ahogy a szemem egyre jobban hozzászokott a fényhez, annál többet láttam. A második versszak közepénél vettem észre, hogy Samantha, a zsűri egyetlen női tagja mosolyog. A másik kettő, csak erősen figyelt, de ő, igen, ő mosolygott. Lehet, hogy hülyén hangzik, de ez nekem mindennél többet jelentett. Visszaadta a reményt, amit akkor vesztettem, amikor az épület falai közé kerültem. Túl sok tehetséges ember volt itt ahhoz, hogy azt higgyem, talán érvényesülhetnék. De most, ezzel a mosollyal visszaadott minden reményt. Tovább is engedtek, így három nap múlva ismét visszavártak, és ismét be kellett dobnom magam. Talán még jobban, mint először.
Így is lett. Újra visszamentem, majd a harmadik fordulóban is, és még pontosan ötöt éltem túl, mikor már csak harmincan voltunk. Szinte mindenkit névről ismertem már, együtt izgultunk a továbbjutásért, és a zsűri talán ott, abban a végső döntőben volt a legkeményebb. Mikor előre hívott a csapatból Erick, a zsűri egy tagja, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Mind a hárman szóltak néhány szót rólam. Először megpróbálták összeszedni a hangom és a színpadi produkcióm pozitívumait, de aztán mindent összetörtek. Jöttek azok a mondatok, hogy bizonytalan vagyok, lelkileg gyenge és úgysem bírnám. Annyira belém magyarázták, hogy nem vagyok rá képes, hogy már csak arra vártam, hogy elmondják, menjek haza. De akkor és ott minden megváltozott.
Esélyt adtak, hogy megmutassam magam az élő koncerten is, amit már fő műsoridőben adnak a tévében, és ezernél is több jegy kelt el a felvételre. Az eddigi tehetségkutatókkal ellentétben ez azért különleges, mert egy egész arénát megtöltünk emberekkel, és nem csak a tévé előtt ülő nézőkre fektetünk nagy hangsúlyt. Persze a produkciónk fele élesen a kamerába megy, mert valóban több millióan nézik ezt a műsort hetente, de viszont egy másik és, és elég masszív bevételforrás az a rengeteg jegy, amit eladnak hétről-hétre. Ezen felül azoknak a versenyzőknek, akik eddig eljutottak, megadatik, hogy egy igazi színpadon állva mérhessék össze a tehetségüket, ami nem csak egy kialakított stúdió díszlet, hanem egy igazi aréna. Úgy, ahogy a nagyok csinálják.
És nekem ez megadatott. Immáron egy élő koncerten túlvagyok. Igaz, hogy nem voltam benne az első négyben, de az utolsó kettőben sem, így nyugodt lélekkel vethetem bele magam a következő hét munkájába. Csak remélem, hogy az is legalább így fog sikerülni, mint az előző. Most pedig muszáj elköszönöm, hiszen holnap hajnaltól estig ének és táncpróbák várnak rám. Legyetek jók!
* - általam kitalált
** - ez is
